Az emberek azt mondják, hogy nem szeretnek szenvedni. Én mégis szeretek. Szeretem, ha valaki eszeveszetten hiányzik.
Ha ott lappang az a torokszorító érzés minden porcikámban, hogy mindent odaadnék abban a pillanatban, hogy újra találkozzak vele.
Érezzem újra ugyanazt a dallamot a lelkemben. Az ő dallamát és az ő rezdülését. Van ezekben a találkozásokban is valami nagyszerű
és megdöbbentően furcsa. Az élet összehoz két embert itt vagy amott, mintha a véletlen játéka volna csupán,
aztán összeköti őket egy láthatatlan szövedékkel. Hogy aztán sohase felejtsük el azt a dallamot, azt az illatot, azt a hangulatot,
amit elénk terelt, és azokat az érzéseket, amiket a lelkünkbe csempészett.”

Müller Péter